Csak úgy irkálok....

Mostanában zajlott a D-Day, a normandiai nagy partraszállás számos megemlékezése, világszerte, de főleg az abban részt vevő országokban. Körülnézve a magyar neten, nem sok írást láttam a komolyabb haditechnikai, katonai blogon, oldalon erről. Mintha már unalmas lenne, újat nem lehet írni róla? Meglehet, de legalább egy emlékposzt azért járt volna a teljesítménynek tisztelegve. Én sem erről akarok írni, hanem a nyugati szövetségesek odáig elvezető útjáról. Mert Normandiáról és az azt követőkről rengeteg könyv, film jelent meg már feldolgozva azt. Legismertebbek Stephen Ambrose, és az ő Band of Brothers és Civil katonák könyvei. Amit én ajánlok mindenki figyelmébe az a sokkal kevésbé ismert észak-afrikai és olasz front. Még a csendes-óceániról is több ismertető jelent meg magyarul, mint erről a kettőről.

Nem mai egyik sem, 2011-es illetve 2012-es kiadások. Hatalmas két tégla, nehezek, (csak a könyvek végi jegyzetek és hivatkozások 100-100 oldal) de ne riasszon el senkit, jó könyvek megérik. (a harmadik részt, az észak-európai harcokról nem vettem meg, nem ismerem, de biztos jó, az első kettő alapján)

Írónkról Rick Atkinsonról, pár mondat ami a wikipediáról kiderült. Münchenben született, itt állomásozó amerikai tiszt gyermekeként, gyakorlatilag támaszpontokon nőtt fel. De mégsem West Pointban tanult tisztnek, inkább újságíró lett Kansasben. Főleg közéleti témákról írt, első könyve 1989-ben, az 1966-ban végzett west pointi évfolyamról szól, akik igen nagy számban vesztették életüket Vietnamban. Majd az 1991-es Öböl háborúból tudósított és írt egy nagyra értékelt könyvet erről, 1993-ban. Majd tudósított Szomáliából és a Balkánról, irodavezető lett Berlinben. Pár évet itt kivett, hogy kutassa a II VH történelmét, ekkor írta meg 2002-ben a Hajnali Hadsereget. A könyvért kapott rangos elismerésről már Irakban értesült, itt volt éppen a 101-es hadosztállyal. Róluk is írt, majd 2007-ben folytatta a Csata napjával. Végül 2013-ban fejezte be a nyugat-európai hadjárattal, a Liberation trilógiát. Ezt követően még írt kisebb műveket a IIVHról, majd az amerikai függetlenségi háborúról.

Miben is különbözik Atkinson Ambrose-tól?

Kezdeném azzal ami Atkinson könyvének sajátja, a hadműveletek aprólékos ismertetése. Nagyon jó, alapos térképek tucatjaival, amelyek napról-napra, zászlóaljról zászlóaljra mutatják az éppen ismertetett összecsapásokat. Összevetésképpen, (de nem lebecsülésként ) Ambrose könyveiben több országnyi hadműveletes térképek vannak főleg.

Sok az aprólékos térkép, és óráról-órára csataleírás, de mégsem száraz és olvashatatlan. Ellenkezőleg, a stílusa – magyar fordításban is – még könnyed, enyhén viccelődő is. Ott ahol nem éppen halál komoly a téma.

Másik, nagyobb különbség, hogy ő nem a még élő és visszaemlékező veteránok sztorijait, visszaemlékezéseit fűzte össze. Majdnem két évtizeddel később alkotva, erre már sajnos sokkal kevesebb lehetősége is adódott volna. Persze nem maradnak ki azért ők sem, közlegények, csapattisztek is megszólalnak, de érezhető hogy ők kevesebben vannak ebben a könyvben. Írónk újságíró tehát, tények gyűjtése, iratok átnézése, körülmények megvizsgálása, mindezt idővonalra elhelyezni, láttunk már ilyet újságíró filmekben, a Valódi Újságírók így dolgozhatnak a Szabad Világban. Így tett ő is.

Három fő forrásból dolgozott.

1 -Kezdésnek, a Nagy, Sorsdöntő konferenciák napi jegyzőkönyvei, és a hadi jelentések napról-napra kerülnek sorra. Ma már eléggé ismert hogy Észak-Afrikát majd az olasz frontot Churchill járta ki Rooseveltnél. De hogy az amerikai vezetésben ki és miért volt ellene és mellette, és hogyan győzte meg egyik a másikat, az ezekből a napi jegyzőkönyvekből és jelentésekből bontakozik ki. Lépésről-lépésre, hogyan változtak meg az álláspontok, hogyan alkudtak ki maguknak engedményeket? És így születtek meg azok a Nagy Döntések, aminek mi már csak a  végeredményét tanultuk és ismerjük.

2 -Majd másodiknak a nagy döntéseket végrehajtó tábornokok és politikusok naplónak, és egymásnak írt magánleveleinek átolvasása.

Nagyon érdekes a kirajzolódó kép. Megismerhetők a személyiségek az egyenruhák mögött. Hogyan vélekedtek, egymásról mit gondoltak, milyen kételyek kínozták őket, beleélhetjük magunkat a helyzetükbe amely állandóan változott, elég váratlanul. Mert komoly változásokban, kételyekben, és pofonokban bizony nem volt hiány egyik fronton sem..

Sok bírálat elhangzik a parancsnokokról, de nem esik abba a gyakori és könnyed hibába, hogy csípőből elítéli őket. Éppen a személyes hangvételű dokumentumok azok amelyek igazolják, hús-vér, nagyon is érző emberek voltak ők is. Akikre a történelem és főparancsnokuk hatalmas felelősségeket rakott, ők pedig megküzdöttek ezzel.

Eisenhover eleinte az amerikai-brit koalíció fenntartásának kínkeserveit jegyezte fel. Majd partra szálltak, de ezzel nem hogy javult volna helyzete, hanem nehezedett, mert képbe kerültek a franciák is. Eddig csak az a közismert, hogy De Gaulle okozott bosszúságot az angolszászoknak, a napról-napra részleteket megismerve, ez csak a jéghegy csúcsa volt. Az amit Észak-Afrikában mutattak az egymás ellen áskálódó francia politikusok és főtisztek, egyszerre komédiába és tragédiába illik. Majd az olasz főtisztek és politikusok is besorolhatók ide.

Megtudjuk, milyen démonok kínozták George Patton lelkét, mit gondolt Eisenhooverről, Bradleyről, a britekről. Igen komolyan megszenvedte azt a tudatot hogy ifjú katonák ezreit küldi a halálba. Alighanem ez miatt tört ki olyan látványos dührohamokban, viselkedett extravagánsan, tett elképesztő kijelentéseket, és utasításokat, többször is. A szicíliai hadjárat végén, amikor áthelyezték Angliába, összehívta majdnem teljes általa vezényelt sereget és színpadias búcsúbeszédet tartott nekik. A visszaemlékezők szerint ez erősen bizarr és megdöbbentő volt.

John J. Toffey alezredes -  George Biddle portréja.

Ifj Teddy Roosevelt, Lucian Truscott, Terry Alen, Omar Bradley, Mark Clark tábornokok. John Toffey, és Willian Darby ezredesek, (és közkatonák, csapattisztek) hazaírt leveleiből az derül ki, kételyeik voltak, de mind-mind érezték a rájuk osztott iszonyú felelősségek súlyát, nem vették félvállról. De bekerültek a tunéziai kudarc miatt leváltott Fredendall, Salerno után menesztett Ernest Dawley, és az Anzio közben leváltott John Lucas tábornokok levelei és jelentései is.

A brit főtisztek, Anderson, Cunningham, Alexander, Montgomerry, hogy látták a háborúba zöldfülűen belépő amerikaiakat. És hogyan látták saját magukat, főleg Monty. De fel van dolgozva mindez – kisebb mértékben ugyan – a németek oldaláról is. A német tábornokok, von Arnim, Rommel, Kesselring, von Mackensen visszaemlékezései szintén bekerültek, itt is felszínre kerülnek a napról-napra változások, hibás döntések, tévedések.

Megtudhatunk Atkinsontól eddig magyar nyelven nem nagyon ismert részleteket is.

Kezdve azzal a kérdéssel, kétellyel, hogy harcolnak-e majd az amerikaiak ellen a franciák? Ez is egy olyan téma amiről nagyon keveset és felületesen lehetett eddig tudni, Atkinson alaposan kitölti a fehér foltokat. Volt olyan elképzelés hogy a brit alakulatoknak is amerikai zászlóval kellene hajózni és partra szállni, mert ellenük szinte biztosan harcolnának, Mers el-Kebir miatt. Nos, a franciák harcoltak, a flotta keményebben mint a hadsereg, de harcoltak. Aztán persze letették a fegyvert, és egyezkedni kezdtek. Megismerhetünk sok észak-afrikai francia politikust és tisztet, motivációikat, személyiségüket. Ahányan annyi frakció, főleg az ellentmondásos Darlan tengernagy volt a fő kerékkötő. A franciák itteni köpönyegforgatása és alkudozásának története elképesztő és komikus is egyszerre. Az amerikaiak tépték is a hajukat miattuk. Az egész bagázsból csak Alphonse Juin tábornok bizonyult méltónak a bizalomra.

És ami még ismeretlenebb, az új amerikai hírszerzés, az OSS észak-afrikai akciói. A partraszállás megsegítésére, francia szimpatizánsok, baloldaliak, zsidók, spanyol menekültek beszervezésével. Valamint az olaszországi akciók, kiugrasztani az olaszokat a háborúból, ellenállókat szervezni, felderíteni a civil lakosság közé vegyülve. Mint Észak-Afrikában, mind Olaszországban, tettek kísérletet a szövetségesek, hogy magas rangú tábornokokat küldtek titokban tárgyalni a franciákhoz és olaszokhoz, még a partraszállások előtt, nem sok sikerrel.

De kimaradt sajnos a 100-as zászlóalj történetének ismertetése (csak egy mondatban vannak megemlítve), akik mind japán-amerikaiak voltak, sokan már a sivatagi internálótáborokban jelentkeztek, bizonyítva hűségüket az USA felé. Kár, ez is egy érdekes és nekünk ismeretlen történet.

Átkelés a Volturon. - Rudolph von Ripper képe.

Másik kevésbé ismert történet, de itt részletezett az olasz hadjáratban, 1944 január 20-22 közt, a katasztrofális rapido-i átkelési kísérletben súlyos veszteségeket szenvedett texasi 36-os hadosztályé. Akik túlélői, a háború után Kongresszusi vizsgálatot kezdeményeztek Mark Clark tábornok ellen. Felmentették, de ő a közvetlen a hadosztályt vezénylő Fred L Walkerre hárította a felelősséget.

A hibák és melléfogások nem maradnak ki, és az elkövetett bűnök sem.

Az hogy a partra szállási műveletekben, és általában a háborúzásban még teljesen gyakorlatlan amerikaiaknak meg kellett fizetni a véres tanulópénzt, ez még érthető. Hogy az ellenség gyűlölete, és elpusztításvágya nélkül nem fog menni a háború, és hogy ez az ellenség nagyon elszánt és profi. Tanultak a Torch, Kasserine, Husky kudarcaiból és hibáiból. A salernoi és anzioi partraszállások tapasztalatai megjelentek Normandiában.

Hanem az ismétlődő hibák, és előre látható eseményekre nem tervezés, az már nem hiba hanem egyenesen bűn írónk szerint.

Kezdve azzal a már a franciák ellen megszerzett tapasztalattal, hogy a harcteret az uralja aki a magaslatokat. Megfigyelőknek, tüzérségnek a legfontosabb. Mégis, az tűnik ki, hogy a hadműveletek megtervezésekor, sem Tunéziában, sem Szicíliában, sem az olasz fronton, nem ez volt a legfontosabb, és elsődleges. Már ha terveztek hadműveletet. Mert volt ahol elég nyilvánvaló lehetőségre nem készültek sehogyan, elárulom. Nevezetesen a Szicíliában már megvert Göring páncélos, és XV. páncélgránátos hadosztályok minden felszereléssel, könnyen, akadály nélkül át tudtak kelni a messinai szoroson, hogy aztán Salernónál, és Monte Cassinónál, hónapokig védekezzenek.. Ment ugyan az egymásra mutogatás utána, hogy mert Patton túl gyorsan hajtotta őket nyugat felől, meg azért mert Montgomerry serege túl lassan haladt előre keleten. Valójában gyakorlatilag semmilyen, tengeri vagy légi művelet nem volt erre betervezve szövetséges oldalon.

Érdekes módon, a sokak által közismert, és valósnak tartott történ(eket) - hogy Nyugat-Szicíliában Patton azért tudott gyorsan előrenyomulni mert a maffia segítségét kapta meg – nem említi. Pedig Attkinson nem titkolja, takargatja a szégyellni való tetteit sem a szövetségeseknek.

Nem maradnak említés és elítélés nélkül hogy előfordult többször is hogy szövetséges katonák arabokat, és német-olasz hadifoglyokat lőttek le. Lett is vizsgálat, néha ítélet is. Néha nem, mint például a Szabad Francia kötelékben harcoló marokkóiak általi tömeges nemi erőszakok esetében amelyek akadályozás nélkül megtörténhettek. Azonban ha ebben amerikai katonát találtak vétkesnek a katonai bíróságok, akkor azt kivégezték, szám szerint 76-ot.

A bari kikötőbeli mustárgáz-szivárgás is részletesen van feldolgozva és bemutatva.

Ugyanígy a Monte-Cassino apátság lebombázásának története. Itt van jelentősége a hadijelentések, és parancsnoki levelek részletes feldolgozásának, mert az derül ki ezekből, bizony nem volt könnyű és egyszerű döntés. Sokat vitatkoztak ezen, egymásnak ellentmondó hírszerzési információk voltak, hogy most vannak-e németek ott fenn a magasban vagy sem? Azonban eddigre már annyira véres harcokat vívtak az olasz hegyeket támadó brit-amerikai csapatok, hogy megszületett a döntés, nem kockáztatnak, legyen bombázás! Szóval, az ide vezető út nem volt könnyű azért.

Hajnali őrjárat -  Rudolph von Ripper

Patton tábornok hírhedt közlegény-rugdosásának története hasonlóan alaposan kerül bemutatásra. Leváltották, ment Angliába lenyugodni kissé. Ezt a sztorit a haditudósítók akkoriban még elhallgatták, a háborús érdekekre tekintettel -.egy ideig. Nem lett volna jó sajtója otthon az ilyennek, amikor minden erőfeszítés felét erre a frontra küldött az ország. Kellet az erkölcsi támogatás, hát hogy nézett volna ki, hogy a derék fiúkat, akiket kölcsönadott katonának a nép, saját vezetőik rugdossák ? 

3 - Meg is érkeztünk a harmadik nagy forrásanyaghoz, a haditudósítókhoz, akik minderről tudósítottak,. Atkinson újságíró, haditudósító is, érthető hogy komolyan veszi és tiszteli elődeit.

Észak-Afrika lett az első front ahol az amerikai csapatok összecsaptak a németekkel. Októberben gyorsan szálltak partra Marokkóban és Algériában, novemberben beleszaladtak egy maflásba, majd 6 hónapig lelassult a front Tunéziában. Nagy számban érkeztek haditudósítók, akik igyekeztek minél jobban megmagyarázni a hátországnak, mi is történik. Sokfélék voltak, sokféle szempont szerint tudósítottak.

Köztük kiemelkedik Ernie Pyle, aki nagyon a közlegények szemével igyekezett látni, és tudósítani. Nagyon rajongott is értük, alig akarta elhagyni az olasz frontot. Csak már nagyon súlyos depressziója és kimerültsége bírta erre rá. Egyik legjobb háborús tudósítása, a „Szeretett kapitányunk” amely a hősi halált halt Henry Waskow századosról szól, és tőle holta után elbúcsúzó katonáiról.

Másik gyakori hivatkozás, George Biddle, író és rajzoló. Aki hamar elhatározta, hogy úgy akarja bemutatni a fronton harcolókat az otthoniaknak, mint „tárnaomlásban lent rekedt bányászok, vagy tizedik emeleten rekedt tűzoltók élet-halál harcát a túlélésért”, nem pedig holmi emberfeletti hősökként. Tehetséges rajzolóként sok frontkatona és csapattiszt portréját készítette el, leghíresebbje John Toffey alezredesé aki végigharcolta Észak-Afrikától kezdve a háborút, és épp Róma elérése előtt halt hősi halált. Toffey halála miatt Mark Clark szemrehányást is tett magának naplójában, mely szerint már rég le kellett volna váltania a végig kiválóan teljesítő alezredest, hogy más tiszteknek átadhassa tapasztalatait.

Will és Joe - Bill Mauldin karikatúra-hősei.

Megemlíteném még Bill Mauldin karikaturistát is, akinek két híres közlegényalakja, Will és Joe itt született meg.

Szóval ezekből állnak össze Atkinson könyvei. 

Nagyon jó, alapos ismertető ez az észak-afrikai és olasz hadszíntérről, amelyről magyar nyelven nem igazán volt eddig semmi komoly összefoglaló, amolyan mellék-hadszíntérként tanították történelemben. Nem volt ez másként ez 1944-ben sem, ugyanis aznap amikor sikerült elfoglalni az áhított, jelképesen sokat jelentő célt, Rómát, 1944 június 4.-ét írtak. Épp hogy sikerült biztosítani a Várost, június 5.-én és hírül adni gyorsan a bevonulást. Aztán eljött június 6.-a, és a részletes beszámolókat lelkesen írni kezdő haditudósítók közt, robbant a hír.. Megindult a partraszállás Normandiában is. Minden írógép leállt, – a visszaemlékezések szerint – a félkész cikkeket félredobták, mindenki megállt a munkával, mert tudták, hogy mostantól a hátsó oldalra kerülnek.

És ezzel is ér véget Atkinson könyve. Igaz, a szövetségesek ez után még egy évig harcoltak egészen az Alpokig, de ez már nem kerül bemutatásra. A csapatok felét áthelyezték, részben Anglián keresztül Észak-Európába, részben a dél-francia partra szálláshoz. De ezek már kemény, tapasztalt, győzelem ízét megérzett csapatok voltak.

Hogy volt-e szükség egyáltalán Szicília után erre az olasz hadjáratra, erről hosszú viták zajlanak hadtörténész körökben pró és kontra, a könyv ezeket is ismerteti. Akik szerint nem, azok igazából nem tudnak jó választ adni arra hogy akkor hogy akkor hol máshol ? Mert Sztálin sem nézte volna jó szemmel hogy szövetségesei Szicília után 'henyélni kezdenek', talán még különbékét is kötött volna. Máshol partra szállni 1943-ban viszont még nem volt elég tengeri és légi kapacitás.

Atkinson szerint a válasz, igen. Lekötött német hadi és szállítókapacitást, 10 olyan hónapban amikor ezeket a csapatokat pihentetni lehetett volna, vagy bevetni Keleten. Kiütötte az olasz hadsereget, amely ugyan csekély harcértékű volt, de helyettük megszállóként mindenhol megint csak német csapatokat kellett állomásoztatni. Repterek tucatjait szerezte meg, ahhoz hogy dél felől is lehessen Németországot támadni, valamint Kelet és Közép-Európai szövetségeseiket. És tapasztalatot szerzett 20 szövetséges hadosztály, több tucat tábornok milyen is a németek ellen harcolni és győzni.

Azt a kérdést szintén felteszi írónk, hogy innentől, Normandiától volt-e szükség Olaszországban is tovább erőltetni a támadást, ha már mellékhadszíntér lett ? Mert az már világos volt mindenkinek, hogy a náci Németországot nem az Alpokon át, hanem a Rajnán, Oderán átkelve kell legyőzni. Véleménye az hogy eddig a napig még igazolható volt, az olasz hadjárat, de június 6-tól, már nem kellett volna, erre már nem volt igazán szükség.

Utóirat. És a végére a címben is említett blogajánló. Sokat hivatkoztam a posztban a 2Világháborúfegyverei blogra. -ra. Jól felosztott posztokban, szintén lépésről lépésre, nagyrészt időrendben foglalja össze röviden a háborús történéseket, néhol egy egy hadieszköz, vagy tábornok portéval színesítve.

Magyar nyelven én eddig csak W.E.B Griffin, Háború Katonái nagyszerű sorozatának első könyvében, a Hadnagyokban olvastam Észak-Afrikáról, egész pontosan a kasserinei-i kudarcról. Nem szépít, takargat semmit, itt esik fogságba a sorozat egyik főszereplője, Bob Belmont őrnagy.

Az OSS afrikai akcióiról is nála lehet olvasni, a már kevésbé jó Kémek Háborúja sorozat szintén elő könyvében, az Utolsó Hősökben.

És a másik blog, amire most fogok hivatkozni. A Monty blog számos háborúval és egyébbel kapcsolatos könyv, film, kiadvány ismertetője. Itt lehet például olvasni emlékezést D-Dayről.

Filmen a háborús veterán Samuel Fuller által készített Nagy Vörös Egyesben jelenik meg Afrika, Szicília, és az olasz front. Főszereplők, Lee Marvin és Mark Hamill.

A Szent Anna csodája című filmben a 92-es hadosztály, a Bufaflo Soldiers, csak fekete legénységi állományú hadosztály néhány katonájáról szól, akik 1944 novemberében, egy észak-olasz barlangba rekednek. A filmet Spike Lee rendezte, érdekes, egyedi nézőpont.

A Monte Cassinoi harcokról Melchior Wankowicz lengyel haditudósító könyve jelent meg még 1979-ben.

Stephen Ambrose könyve a Vad Égbolt, az Olaszországban állomásozó amerikai bombázók történetét mutatja be, George McGovern, későbbi demokrata elnökjelölt szolgálatán keresztül.

Joseph Hellert és a 22-es csapdáját inkább hagyjuk..