Ennek a posztnak a nagy részét még 2010-ben írtam, az épp megjelent és elolvasott könyvről. Már magam sem tudom hol akartam megjelentetni, de sikerült annak rendje és módja szerint elfelejteni. Akkoriban volt némi zavar és változás életemben. Szóval a memóriatárak mélységes mélyéről most került elő. Gondoltam, a magyarírók sorozatomba épp beleillik. Átolvasva viszont csak fogtam a fejem, mert eltelt 7 év ahhoz az időhöz képest amikor írtam, és elképesztő hogy megváltozott a Világ, Ország azóta.
Szóval, vagy gyökerestől, alapjaitól átírom ? Vagy eredeti állapotában posztolom ki? Vagy hagyom a fenébe az egészet ? Végül úgy döntöttem, A és B válasz lesz a jó vegyesen. Álló betűtipussal az eredeti 2010-es szöveg, dőlt betűkkel kiemelve, zárójelben pedig a 2017-es, vesztes csata utáni visszatekintés az akkori viszonyokra. Tovább után...
***
Elöljáróban annyit hogy Vágvölgyi írásai kedvenceim régóta. Még a régi-régi Magyar Narancsban, régen írt cikkei nyomán kezdtem keresni a nevét. Az első könyv amit külön magamnak megrendeltettem könyvesbolttal, a Tokyo Unterground volt, kissé zavaros, de időnként előveszem, végigrágom magam újra. Japán főként ami belőle érdekel, de VBÁ stílusa is jó. (Aztán azóta a harmadik bővített kiadás is megjelent, update kellene) Másik nagy kedvencem a Narancs Blue, válogatott írások a régi Mancsból, mai szemmel visszaolvasni, néha megdöbbentő, az akkori kilencvenes évekbeli események, ma már történelem. (Háháháhá, és ezt még 2010-ben írtam álmélkodva)
Tarantínós könyve már nem jött be, zavaros, mintha hadarva sorolná gondolatait filmesztéta agyából, megállás nélkül. Nem jön be Michael Moore-rajongása sem. Ma már, a tömegmédiának nevezettben megjelenő képről a tömeg határozottan azt hiszi, az a Valóság, látószervekbe beég a Kép, és fent nevezett erőteljes képei és hamis állításai különösen mélyen beleégnek. Nem tudom elfogadni, hogy tévesztheti szem elől kelet-európai filmszakértő-kritikus létére a hasonlóságot ötvenes éveink összevágott agitprop filmjeivel.(Most 2017-18-ban, már nem az elvarázsolt esztétával van a fő gond, hanem a fogadóközönséggel, amely nemcsak komolyan veszi, hanem lelkesen el is akarja hinni a hoaxokat, álhírportálokat felvilágosító blogokat megtöltő szart. Mert dagonyázni jó. )
Fordítások, a Pokol Angyalai, és a Félelem és reszketés, Hunter Thompson, VBÁ mestere, és ő az ő tanítványa. Mióta elolvastam a könyvet, a film Vegas-t nem tudom megnézni.. Mint egy halvány gyenge utalás az írott remekműre, csak meglovagolása hírnevének, menőarc színészekkel.
Szóval mindezek után, nagy várakozással vettem meg a szerző 1989 könyvét. Elvégre most volt 20 éve, erről is kiadtak egy csomó könyvet. Hogy melyik mennyit ér, az más kérdés, szerintem csak ez éppúgy időszakos nagy biznisz, íróknak kiadóknak, mint pár éve volt, meg lesz 56, meg amilyen az Trianon, és a szittya-kamutörténelem. (Lett ez még rosszabb is, ma már ezek a hivatalos kultúrpolitika és történelemoktatás részei, bár a rovásírásra mint hivatalosra talán még várni kell.)
Szóval naplóforma a könyv, egy fiktív személy, bizonyos Dániel veti papírra annak a sorsdöntő évnek napi történeteit. Dániel VBÁ alteregója, szociológus, családi háttér, utazgatások, világnézet megegyezik, ez nehéz volna nem kitalálni.
Eleinte úgy próbáltam a könyvet, hogy minden nap csak egy napját olvastam el Dánielnek, szándékom volt így napról napra végigkövetni az évet. Eleinte jól is passzolt az ébredés utáni rituáléba, kávé és reggeli mellet. Aztán február végére feladtam. Nem lehetett így követni a történéseket, valahogy a korhangulatba nem sikerült beleélnem magam, így feldarabolva. Úgyhogy váltottam, hetente egy hónapos sebességre, menne gyorsabban is, de az meg túl sok lenne.
És akkor a vélemény. Vegyes. Nem vagyok az a rajongó aki kedvenceit kritika nélkül, párás szemmel csak dicsérné.
Amik nem tetszenek.
1- VBÁ alteregója, Dániel, több alkalommal összetalálkozik rendezvényeken saját magával, a mozgalmakban aktív Vágvölgyi Bé-vel. És csak fikázza, „az a hülye Vágvölgyi”ként emlegeti, akinek óriási nagy az arca, és roppant cinikusan képes kiosztani bárkit. Ettől Én, az Olvasó nem kedvelem meg jobban a Főszereplőt, és nem találom az Írót hűde nagynak, aki nem kíméli önmaga nimbuszát. Különösen zavaró ez ott ahol Dániel és VBÁ valami közös túrára mennek. Önkritikát meg ne itt gyakoroljon.
2 - Kémek és ellenkémek, hát ez sem kellett volna. Valós világ és hazai események közé keverni, ez könnyen félrevezető/magyarázható is lehet azoknak akik nem veszik a lapot (mert biztos vannak ilyenek) és komolyan veszik ezeket. Lehet persze hogy csak gúnyos fricska azok számára akik Magyarország történelmének alakulását már ezredévek óta csak a Washington-Telaviv-Moszkva háromszög tengelyében képesek értelmezni ? Bár ki van írva ezen bejegyzések elé hogy ’ponyvaregény’, nemzetközi kémek olcsó filmekben látott kitalált akciózgatásai ezek. A karakterek pedig egyértelműen filmesztéta-forgatókönyírói fejekben születhettek ilyenre, valós életben életképtelenek lennének… (Azóta aztán megismertem Le Carre – Karla kémtrilógiáját, ami nem olcsó kémregényeknek bizonyultak, hanem remekműveknek, és remekül szórakoztam rajtuk. Majd az 1989-et újraolvasva ismertem fel a kiragadott részeket, utalásokat, ma már nem haragszom miattuk, sőt tetszenek. Ami meg a gonosz Washington-Telaviv-Moszkva tengelyt illeti, most 2017-18-ban az már nem gonoszoké, hanem a példaképeké. Ma már ők forognak Körülöttünk, Mi meg velük egy társaságban forgolódunk, te uramisten....)
3 - Keserű belügyi romantika címmel, képzelt jelenetek a III/III-as elhárítás berkeiből. Erőltetett az állandó elvtársazás. Minden mondatban, vagy gondolatban ahol belügyesek vagy pártemberek szerepelnek, minden megszólításnál. Sok ez, zavaró, nem hiszem hogy a valós társalgásban, pláne a nyolcvanas évek végén járta még ez. ( Bakos Kálmán őrnagy elvtárs ma bizalmi posztot tölt be újra, mert jó szakember, ugyanazokkal dolgozva együtt, és ugyanolyan ügyekben, mint régi tartótiszt korában ).
Ami jó.
1 - Dániel, aki minden nőt megfektethet, akivel csak öt percre találkozik. És megfekszenek neki, fél év, (júliusig számoltam ) a hetedik alkalmi kalandja, mindez mellet állandó barátnő is áll rendelkezésre. Ha gonosz akarnék lenni, azt írnám, ezekben a jelenetekben, a valódi VBÁ csak szeretne Dániel lenni, de nem vagyok gonosz.
2- Külföldi utak.. Oké, ma sem megy mindenki, évente Nyugatra pár hétre. Oké, kiterjedt régi családi kapcsolatai is segítették ehhez a tervszerű, évente kiruccanásokhoz. De az a hangulat, hogy kiszabadult valami fojtogató közegből, egy szabadabba, ma már nehezen érthető meg. (Úristen, ezt is 2010-ben írtam, én kis naiv jóhiszemű ugye.. Ma 2018-ban megint szabadulásérzés van valami fojtogatóból.. Amúgy pont ekkoriban volt tervbe véve komolyabban London mint lehetséges célpont nekem is. Nem lett.)
3- Sok-sok apró kis jelenet, ma már eltűnt, vagy nagyra nőtt szereplőkről.
4 – Rengeteg olyan szociológiai utalás, kutatás, háttér-információ, ami nekem alap, elindulás lehet, ha tovább akarok olvasni a Kádár korról. Rengeteg interjú, cikkek másolata a népies-urbánus ellentétről, amit még most sem igazán értek, csak azt hogy régi, és napjainkban újra egyre erősödik, és ez nem jó.. (És nem is lett jó vége, a magyar tudatalatti legmélyebb rétegeiből sikerült felszabadítani a legundorítóbb nemzetkarakterjegyeinket azóta.)
Vannak benne hasznos napok, de van amit gyorsan átpörget az ember. Érződik, rajta azért hogy Író az elmúlt húsz év hazai és világtörténéseitől nem tudott függetlenedni. De összességében, jó, több mint elfogadható könyv. Pátoszoktól mentes, üdítően egyéni világlátással, idézi fel 1989 történetét. (113. oldal: "A "pátoszos" (pathetic) szó egyik angol értelme nem véletlenül a "szánalmas"." )
***
És ennyi a 2010-es írás. Remélem, aki nem ismerte kedvet kapott hozzá, aki meg olvasta és újraolvassa 2018-ban, az szintén el elmélkedik azon hogy de sikerült ezt az esélyt is elkúrni.
Pár cikk a könyvről és korról, időrendben.
Egy kicsit túl lelkes méltatás a Magyar Narancsban 2010-ből.
VGÁ visszatekintése 1989-re 2014-ből.
És visszatekintése úgy általában az elmúlt27 évre.
Utolsó kommentek