Kína után Japán jön.
A Sógun – mint említettem volt – legismertebb műve, a sorozatnak köszönhetően, és a legbíráltabb is. Van aki nem ismeri? Sokat ennek történelmi valóságáról, hátteréről, szereplőiről nem írok, ajánlom elolvasni hogyvoltomat, ott írtam róla elég sokat. A Gajdzsinról írkálok hosszabban. Itt is kitakarok zárójelbe tett közvetlen spoilereket, de lesznek konkrét dolgok amiket azért elmondok. Például amit megtudtam érdekeset a történelmi háttérről, a történelmi valóságról. És a TV sorozatról. És a magyar könyv kiadásáról. Saját felelősségre tovább...
Időrendben ez a legelső, és ezt választja el a legnagyobb szakadék és a többitől.
Clawell harmadik könyve valamiért nagy vihart kavart. Sokan ezt nem tudták elfogadni, hogy ismert történelmi figurák ismerhetők fel, de némileg módosított történettel. Állítólag Japánban volt nagyobb a felzúdulás eleinte, meg az USA tiszteletreméltó tudományos köreiben. Bár a japán szereplők ábrázolása nem tiszteletlen kicsit sem. Valahogy a fikciós és a hiteles történelmi regény közti különbséget nem sikerült megérteni. Vagy elfogadni. Egy városi legenda szerint amikor Japánban is bemutatták a Sógun TV-sorozatot, az amerikai nagykövet a vetítés előtt bocsánatkérő nyilatkozatot olvasott fel a japán nézőknek, a történelmi tények módosítása miatt. Nos, ennek nyomára nem sikerült ráakadnom, sem youtube-n, sem urbanlegend-vadász oldalakon, sem sehol máshol.
Nyugaton viszont hihetetlen mértékben megnövelte az érdeklődést Japán iránt, pont akkor amikor a szigetország kezdett gazdasági csodaországként megjelenni. Szóval mégsem jártak olyan rosszul.
James Clawell ezzel lett szupersztár író.
Miben is különbözik ez a nyugat-kelet találkozás a többitől, már azon kívül, hogy itt keletről sodorták Japánba a szelek Blackthorne/Will Adamst ? Kolumbusz a karibokkal, Cortez az aztékokkal, Pizarro az inkákkal, Vasco da Gama az indiaiakkal találkozva mindig számíthatott erőre ami mögöttük állt. Akár pár ágyú és muskéta vagy komoly katonai támogatás és diplomácia formájában.
A Japán partjaira vetett ángilus azonban nem ebben a helyzetben volt, szakadt hajóval, pár fős legénységgel, kalózváddal a nyakán, erősen hátrányos helyzetből indult. És csak saját eszére számíthatott. Ami nyilván nem volt kevés, a könyvbeli Blackthorne is rendkívüli egy ember, de Will Adams is sem lehetett mindennapi, ha elérte hogy főbizalmas, Japán első admirálisa legyen pár év alatt.
Persze kellett ehhez egy rendkívüli pártfogó, Toranaga/Tokugava Ijeaszu. Aki amúgy is kereste a lehetőségeket hogy Japánban pár apró változtatást vigyen végbe.
Szóval ha nagy elmék találkoznak...
Nagyon nem mennék bele a történetismertetésbe, csak két dolgot emelnék ki.
Az egyik a korabeli biznisz. A Tajpanból részletesen megismerhettük az ördögi tea-ezüst-ópium háromszög kialakulását és működését. A Sógunban még ópium nem játszik szerepet, tea és selyem a fő portéka. A közvetítő portugálok óriási haszna itt még csak az ezüst átváltásán van. Jóval olcsóbban vesznek selymet Kínában, mint amennyiért azt Japánban továbbadják, ezüstért és aranyért. Egyszerűbb üzlet és tisztább is mint az ópium. Viszont hogy annyira ne legyen tisztességes a dolog, alkudoznak a lelkek megtérítéséről. Csak előkelőket és csak az arisztokratikus jezsuitákkal. Csak semmi szakadt ferences testvérek, akik a szegények közt térítenének és lázítanának, holmi isten előtti egyenlőséget hirdetve.
A másik amit kiemelnék, az már Clawell saját háborús tapasztalatai alapján került be, figyelmeztetés a múltból, a jövőnek. Domingo atyára gondolok itt, a spanyol szerzetesre a japán börtönben.
„ Végül is, senor – mondta –, életbevágó tudnunk, hogyan háborúznak a pogányok, nem igaz?... Tudom, hogyan harcolnak és hogyan lehet legyőzni őket. S hogy hogyan tudnának ők legyőzni minket! Elárulok neked egy titkot, soha ne feledd, senor: a japánok vérszomját és vadságát soha ne társítsd modern fegyverekkel és módszerekkel. Különben szárazföldön elsöpörnek bennünket... „ Nos, nem így történt, hanem másként, de ezt a hibát manapság is el lehet követni.
A Sógunban, a főszereplőkre, Toranagára, Blackhtorne navigátorra, és Marikora sokkal több leírás, jutott az írótól, végül is ők a fő karakterek. Alvító atya, a portugál tolmács-géniusz is nagy karakter, a zseniális barokk kori jezsuiták megtestesítője, Pázmány Péter kortársa és kollégája.
De a legjobban sikerült figurák szerintem, Vasco Rodrigues, és Kaszigi Jabu. Rajtuk keresztül jobban ráláthatunk a háttereket, eseményeket mozgató erőkre.
Kaszigi Jabu igazi cápa. Mindig mozog, sumákol. Ijesztget, vért szimatolva köröz. Állandóan új és új terveket sző, aztán újabbakat és újabbakat, mert az események változásai miatt a régiek veszélybe kerültek. Éppen ez a túltaktikázás okozza a vesztét. Legjobb jelenete a könyv végén van. (Végre megvilágosodott a politikai helyzet, nincs szükség alakoskodásra, háború lesz. Ellenségei halálra ítélve, ő a Toranaga sereg egyik vezére, és új tartományok is kilátásban.
És ekkor Toranaga megvádolja, az oszakai nindzsa támadás segítésével, és felszólítja a szeppukura. Oly közel volt Jabu a győzelemhez, és ekkor ér véget minden. Karma is a bitch. A csúcspont a végrendelet lediktálása. Omit, bár akár halálra is ítélhetné, nem teszi. Megteszi örökösének, mindent ráhagy amit csak Omi szeretett elérni volna, kivétel Kiku szant. Ráhagy Jabu olyat is ellenben, ami inkább súlyos teher, mint érték. Az örökös veszély ami a Toranagák részéről fenyegetheti. A legkeményebb döntés azonban Omi anyjának és apjának szeppukura ítélése, és a lebukást segítő tisztnek egy életen át tartó megbüntetése. ) Van benne valami kegyetlen stílusosság.
Vasco Rodrigues, navigátor. Katolikus portugálként el kellene pusztítania az Ingelest, (mert jól tudja, hamarosan az istentelen protestáns kereskedők kiszorítják a portugálokat Ázsiából, és mégsem teszi. Tépelődik rajta eleget, de talán vagy jövőbelátás, vagy hogy keresztbe tegyen az álszent jezsuitáknak, mégsem teszi. Vagy talán a szakmai összetartás, egy kis, nemzetközi elit egymás iránti megbecsülése miatt.
Rodrigues azért is kiemelt, mert az ő személye az amely a Keletet és Nyugatot is látja és ismeri. Hosszú évek óta él Japánban és Kínában, felesége japán, és katolikus. Ismeri, és talán érti is valamelyest az ázsiaiakat.
Az hogy mégis lenézi a japánokat, gyakran tesz becsmérlő megjegyzéseket, nem faji ellenszenv, hanem az átlagembernek, a sokszor kegyetlen társadalmi rendszerek iránti megvetése. Ha káromolni kell valakit, a spanyolok és a papok sem maradnak ki.)
Legjobb jelenete az Oszakából hajón menekülés éjszakáján van. (Toranaga és a jezsuiták a portugál hajó kajütjében tárgyalnak, Blackhtorne részeg, Marikonak pedig korábban nézeteltérése támadt egy matrózzal. A fedélzeten aztán beszédbe elegyedik a beteg Rodriguessel.
„ -- Minden portugál majomnak hív bennünket? Meg ferdeszeműeknek? A hátunk mögött?)
-- Ti talán nem barbároknak hívtok minket? Még szemtől szembe is? (Mi civilizáltak vagyunk, legalábbis úgy véljük, senhora. Indiában, Buddha szülőföldjén a japánokat keleti ördögöknek hívják, és fegyveresen nem is engedik partra szállni őket. Ti az indiaiakat feketéknek és nem emberinek nevezitek. És minek hívják a kínaiak a japánokat? Hát ti a kínaiakat? És a koreaiakat? Fokhagymafalóknak, ne? ) „
Szép mutatványa a a Sorsnak, hogy Rodriguest szerepét, (és sok arab, egyéb keleti szerepet) az a John Rhys Davies játszotta, aki magánéletben alapból rasszista idegengyűlölő amúgy.
Mind mindenkinek aki már lábán járt a nyolcvanas években, nekem nagy élmény volt a Sógun című TV sorozat. Az MTV-ben 1987-ben vetítették le, ezzel egy időben került sor a könyv első kiadására is. Azok az izgalmas helyszínek, fura szokások, kardozások, meg minden, téma volt a suliban másnap. Miután véget ért, marad a könyv, az eredeti, amit egy tucatszor kiolvastam. Majd miután újra hozzájutottam a sorozathoz, hát mi tagadás elsírtam magam… Mai sorozatnéző szemmel nézve, az emlékeimben legjobbként élő elég gyatra egy munka. Azon túl hogy gagyik a műtermi felvételek, és a vezető színészek is többször belenéznek a kamerába (!), magával a történetmeséléssel is gond van.
A különleges idegen világ-érzést azzal próbálták fokozni (mintha maga a környezet nem lenne elegendő) hogy a japánok társalgását nem szinkronizálták. De még Orson Welles, a narrátor is csak néhány igen béna, rövid mondatban magyaráz. Ezzel viszont, a történet egyik igen izgalmas részétől szinte teljesen megfosztották a nézőket, mégpedig a japánok egymás elleni politikai cselszövéseitől. (hogyvoltomban ezeket is megírtam) Nem marad más mint hallgatni a torokhangú, érthetetlen párbeszédeket.
A Sógunt 2018 őszi hír szerint az FX TV csatorna akarná újraforgatni, de nagy a csend ez körül.
Szóval könyv kontra TV/Film 3 : 0
Ami a második japán regényt, a Gajdzsint illeti, érdekes a történet, a korrajz. Az akciójelenetek nagyon jók, mint Clawellnél mindig. Tetszenek nagyon a diplomáciai tárgyalások, a háttér beszélgetések, tanácskozások. Az európaiak egymás elleni áskálódásai, titkosszolgák manőverei. És bizony a nagy Brit Birodalom közvéleménye sem egységes, ( Kezd erősen túlzásba esni a korlátlan szabad-kereskedelem. A tábornokok és admirálisok nem szívesen védték az ópiumkereskedőket eddig sem. De most azok már kész hadihajókat, modern puskák ezreit adnák el a japánoknak, aztán ha bajba kerülnek akkor meg a Flotta védelmét követelik, de azonnal.).
Jobbra a kolónia, balra lent a Josivara, a Lebegő Világ.
A történet nagyrészt a jokohamai külföldiek kolóniáján (remek képek a linken, érdemes) zajlik, illetve Jedóban, kisebb részt Kyotóban.
Maga a kolónia is különleges egy helye volt a Nyugat-Kelet találkozásának. Yamate-Bluff néven ismert jobban a nyugati szakirodalomban. Gyakorlatilag 1859-től 1872-ig egyfajta területenkívüliséget élvezett, majd a későbbiekben is itt voltak a külföldi követségek, nagyobb kereskedőcégek képviseletei. Ezek ma is megtekinthetők, túlélték a Nagy Kantó Földrengést, a háborús bombázásokat, és az ingatlanüzletet is. Kis koloniál Nyugat, Japánban. Épült itt színház, rögbipálya, templom és temető, kórház és iskola is, hogy megismertesse a japánokkal a nyugati kultúrát.
A történet idejében, 1862-ben még a nyugati hatalmak csak erőteljesen kopogtatnak Japán ajtaján bebocsájtásért, kényszerűen, de összefogva egymással. Mögöttük, a világelső flotta, technika, kereskedelem. A japánok meg ezt nem nagyon akarják, de náluk messze nincs egység, mert a sogunátus düledezik, tekintélyét vesztett, tartományurak próbálgatják erejüket. A gazdaság pedig romokban, éhínségek vannak, és pénzügyi bizalmatlanság, társadalmi bajok, amelyeket lázadó ifjú szamurájok, merényletekkel igyekeznek fokozni, vagy megoldani.Szóval valóságalapon van ez a regény is, a kiinduló jelenet Kanagávánál is megtörtént, csak namanugi incidens az ismertebb neve.
John Canterbury...
A Taipanban és Sógunban a társadalom csúcsán állók többnyire a főszereplők, a fő nézőpont karakterek. Dúsgazdag kereskedők, és nagy hatalmú hűbérurak. Akik egyetlen kézmozdulatukkal tízezer ezüsttaelt szórhatnak el szeszélyeikre, vagy tízezer hűséges embert küldhetnek a halálba.
Ami a Gajdzsinban csúcson lévőket illeti, na azok nem olyan erőteljesek, nagy formátumú, sorsfordító alakok mint a Sóguné és Tajpané.
Malcolm Stuarn próbál ugyan felnőni a legendává vált nagyapa emlékéhez, ( megpróbálkozik ezt a súlyos örökséget cipelni, amibe apja belerokkant. De szerintem inkább kapkodva, dacból hoz vitatható döntéseket, remélve hogy ezek a húzások az zsenialitás jelei, mint nagyapjáé. Belőle is hiányzott az ami apjából, Culumból is, hogy saját keserű tapasztalatokra építve hozza döntéseit, hogy alulról küzdje fel magát, mint Dirk. És a Sors gonosz fintora, vagy igazságtétele hogy a legnagyobb ópiumkereskedő unokájából is ópiumfüggő válik.) .
Másik ilyen szereplő Toranaga Josi herceg. Ő is egy nagy örökség hordozójának lett nevelve, elég keményen, jövőre célzottan.( Talán neki jobban sikerült volna megfelelni ennek, de mégsem ő lett a sogun. Így Josi csak mint az egyik, japán hatalmasság, tárgyalgat az európaiakkal, tanácskozik, és összeesküszik japánokkal, és vonulgat az országban Kiotoba és vissza Jedoba. De dacára a rengeteg jelenetének, hiába tűnik úgy hogy a végére elér mindent, ő lesz a gajdzsinok szemében a japán tárgyaló fél, az erős ember, a végén az Istenek beleröhögnek a képébe egy alaposat.. Japán következő 50 évében a volt sogunátus nagyjainak ebben a partiban semmi sem jutott. )
Brit haditengerészek a shimonoseki erődben. Felice Beato fotográfiája. Hatalmas életműve maradt fenn, fényképezett a krími háborúban, a szipojlázadásban, a második ópiumháborúban, szerte a Távol-Keleten. Épp időben ért Japánba hogy még fotózzon valódi szamurájokat, és hagyományos Edo-kori utcaképeket.
Szóval nem ( egy birodalomépítő Dirk Stuarn, sem egy dinasztiaépítő Toranaga Josi egyik sem. )
Jól sikerült ellenpontjuk szerintem Angelique Richaud. (Na ő valóban az akinek nagyon gyorsan kellett felnőnie, észhez térnie a túléléshez, mindezt nőként egy nem túl nőbarát korban. Igen hamar esett át a keserű, személyiségformáló tapasztalatokon, élete végéig titkolandókon, A merénylet, a nemi erőszak, apja húzásai, Ori utolsó estéje, abortusz, a nászéjszakája. És nyert meg mindent, pénzt, elismerést, jóképű és gazdag házastársat. Mondhatjuk erre hogy aranyásó volt, és bizony részben igaz is lehet ez. De egyrészt minden aranyásó ilyen ábrándos jókislányként indult. Másrészt ugyanez, ha férfiember éri, el a siker netovábbja, ami hangos elismerést és hátamegetti irigylést vált ki. Clawell mindenesetre nem ítéli el, nyitott a szokásos módján, így hát én sem teszem.).
Angelique Richaud
Másik ilyen, újkori sikerember Hiraga. (Alacsonyról indult, szegény szamurájcsaládból, kellett némi családi támogatás, (nyelviskolába kerüléshez) . Megjárja ő is kemény próbákat, amelyek átformálják őt is addigi világából kiszakítják keményen. Már elég későn ismerte fel hogy az elviselhetetlen japán állapotokon nem a merényletek és egyik nagyúri klikk helyére a másik, meg az további elzárkózás a megoldás).
Említettem, a Gajdzsinban, Tajpantól, Sóguntól eltérően, sokkal több a közember szereplő, európai és japán oldalon is. ( Kisebb kereskedők, ügyvédek, újságírók, orvosok, katonatisztek, kis fizetésű tolmácsok a brit oldalon. A viktoriánus Britannia öntudatos középosztálya, akik adójukkal tartják fenn a Birodalmat, és merik is megkritizálni annak vezetőit. Vitáznak a Yokohama Times vezércikkéről, műtétet végeznek a korabeli orvostudománnyal, rögbimeccset játszanak, bordélyba járnak, a Klubban italoznak, vagy a bestselleríró Dickenst olvassák.. )
Kedvenc jeleneteim ezeknek az embereknek a történetei a Gajdzsinban, ellenben a mindenütt jelen lévő, mindent halló, látó kínai szolgák hálózatát már túlzásnak tartom.
Említettem hogy a Yamate kolónia különleges egy terület volt, kis Nyugat Japánban, volt kezdetektől bár, klub, börtön is, és jelent meg saját újságja is, hivatalos. Meg egy nemhivatalos is, a londoni Punch mintájára a Japan Punch szatirikus magazin. Mert ahol brit/nyugati tisztviselők, katonatisztek és kereskedők voltak, ott gúnyolódni is kellett rajtuk, ez a brit demokrácia egyik tartozéka, meg az ötórai tea és a meleg sör.. Kiadója Charles Wirgman, az Illustrated London News grafikusa, aki szinte egész felnőtt életét Kínában és Japánan töltötte, japán művészeknek mutatva be a nyugati festészetet..
Jamie McFay és Maureen Ross.
Japán oldalon pedig a (történelmileg Tokugava) Toranaga korszak városi és falusi lakosai, (alacsony státusú szamurájok, kerekedők, mama-szanok, ügyeskedő halászemberek. Ők is fenntartói saját országuk kormányzatának, és segítői a lázadó sisi-knek, de mindezért jó esetben mindkét féltől egy leereszkedő domo-t kapnak, és ezért is hálásak lehetnek. Mégis, érzik az új idők szavát és megpróbálják a legjobb lehetőséget kihozni maguknak.)
Clawell ezt a regényt 1993-ban írta, legutolsó könyve volt ez halála előtt. Bár a hírek szerint akarta folytatni még Ázsia-sagáját, véleményem szerint főként azt a célt szolgálta hogy a korábbiaknál jobban összekösse a Sógun, a Tajpan és a Nemes Ház történeteit és szereplőit.
Ilyen utalásokat ugyanis bőven találunk a könyvben.
Szerepelnek benne pár mondatra (Andzsin-szan kései leszármazottai, akiknek majd Riko Gresserhof lesz az utóduk. Megjelenik egy említés erejéig egy ningtoki gyógyszerész, aki Brian Kok felügyelő őse. Komoly szereplő John Marlowe hadnagy, brit tengerésztiszt, aki Clawell író alteregójának, Peter Marlowe-nak ) az őse.
Ami a komolyabb összekapcsolásokat illeti, Clawell itt a saját, korábban írt regényeinek történelmét is megkavarta kissé. (Culum és Tess Stuarn gyermekei másként haltak meg, Malcom visszaemlékezéseiben mint a Nemes Ház legendáiban. Itt egy hongkongi csónakázáskor fulladtak vízbe, ott Skóciában egy tóba. És Malcolm, a Nemes Házi emlékezet szerint, Sanghajban lett megkéselve. A Nemes Házban egy mondat erejéig megemlítik Josi herceget, de olyan főnemesként, aki egy nap felült a Stuarnok egyik hajójára, pár évet külföldön töltött, majd az új reform-császár egyik fő tanácsadója lett. A valós Japán történelemben ez sem így történt, )
Edward Gornt felemelkedése,( és a Brockok bukásának háttere a Gajdzsinban részletesen van bemutatva. Edward árulta el Tess Stuarnnak, vér szerinti apján, Morganen és nagyapján Tyler Brockon bosszút állva, azok kockázatos üzleti tervét. Cserébe a Brock cég romjaiból, megkapta a Rothwell sanghaji céget, és kijárta Tessnél hogy ne üldözze tovább Angeliqe-t. Angelique-t meg szintén megszerezte, ügyes.. Qullian Gornt azért alighanem meglepődne ha tudná, ki is okozta valójában Tyler és Morgan vesztét.)
Időben közel a Tajpan, és sokat emlegetik annak főbb szereplőit, mégis csak egy van aki a Gajdzsinban is megjelenik, (bizonyos Albert MacStuarn. Ő a Tajpanban még félig kínai kissrác, apai oldalról a kalóz Scragger fia, akit Angliába küld tanulni Dirk. Itt már a Sturan klán rokon-klánjának tagja, legalábbis hivatalosan ezt állítják róla, amúgy tipp-topp angol úriember és kereskedő, ahogy az kell. A Nemes Ház MacStuarnjainak őse).
Gondolom írói szándék volt ez, nem feledékenység. Hogy változhatnak meg múltbeli események, tények jövőbeli legendákká. Tanulságos ez, nem mondom.
A könyv vége felé, bekövetkező szokásos nagy vészhelyzeteknek (a kínai történekek elemi csapásaival ellentétben, a Sógunban és a Gajdzsinban emberek a kiváltói, a Sógunban az oszakai nindzsatámadás, a Gajdzsinban a gyújtogatás lesz.)
Clawell itt is valóságban létezett történelmi személyekről mintázta hőseit. Cantenbury sorsa már említve lett ( Sir William Aylesbury eredetileg Edward StJohn Neale kapitány és diplomata volt.
Philiph Tylernek Ernest Masow Saton volt a mintája, aki szintén fiatalon került Japánba, kanagavai incidensből kimaradt, majd 25 évig ott élt, japán feleségével és gyerekeivel. Műgyűjtő volt, és diplomata máshol is.
Jamie MacFay-nek Thomas Blake Glover volt ihletője. Jóval fiatalabb volt mint a könyvbeli, de ugyanúgy a Jardine embereként jutott Japánba. Segített néhány csósu-inak a Jardine hajóin Angliába utazni. Majd saját céget alapított amely a következő évtizedekben segített Japán iparosodásában, mozdonyok, hajógyárak, szénbányák, de a Kirin sörgyár alapításában is részt vett. Ezen kívül az első Japán szabadkőműves-páholyt is alapította, és neki is japán családja volt.) Utódait azonban a második világháborúban kémgyanú miatt bebörtönözte a japán rendőrség, ott haltak meg.
Josida Shoin és a Fekete Hajó.
A japánok közül említettem már többször Josi herceget, és valódi sorsát. (Hiraga valójában Ito Hirobumi néven élt, ő volt az egyik csósui akit MacFay/Glover Angliába küldött. 1864-ben tért haza, és ekkor találkozott csak Tyler/Satonal, akivel egy életre barátok lettek. Hirobumi később Japán alkotmányának megírásában vett részt majd Japán első miniszterelnöke lett, majd még háromszor is. Élete végére hercegi rangot kapott és Korea kormányzója lett. Ez az Angliába utazás és hercegi rang említve lett már a Nemes Házban, Riko által, de ott Josi hercegnek tulajdonítva.
A könyvbeli karakterrel ellentétes ( Kacumata mintája,akit Josida Shoinnak hívták, lázadó sisi, és tanító volt ő valóban. De nem akarta ő a nyugati hajókat elpusztítani, ellenkezőleg, fel akart jutni többször is Perry kapitány Fekete Hajójára, sikertelen. Végül ezért végezték ki, 1859-ben.
Miszamotó a halász élete szintén alaposan meg lett változtatva. Nakahama Manjiro-ként hívták, 1841-ben valóban több társával elsodródott, és egy amerikai hajó vette fel őket. Társai inkább Honoluluban maradtak, csak ő mert Amerikába menni, de nem San Franciscoba hanem New Englandbe-be, ahol hajóstisztnek tanult. Idővel egy bálnavadászhajón kapitány is lett. 1851-ben hazatért Japánba két túlélő társával, de nem börtönözték be, ellenkezőleg, már korán a bakufu tanácsadója lett.1853-ban tolmácsolt Peryrnek, majd ő vezette az első japán küldöttség hajóját Amerikába 1860-ban, majd Japán hajógyártásának felfuttatásában vett részt. I Végül professzor rangig jutott Tokioban
Ami a TV sorozatot illeti ebből is készült – volna. A NBC tervezte és neki is kezdtek még 1995-ben, Nagaszakiban a forgatásnak, de egy hét után véget ért az egész. Egy földrengés, valamint a költségek drasztikus alul számítása miatt törölték.
Ami a Gajdzsin könyvet illet, az első 1995-ös Könyvklubos kiadás van meg nekem. Nagyon tetszik a borítója – lásd fent – nagyszerűen idézi a japán fametszeteket, nyomatképeket. Tetszett sokáig, hogy a címlapon a Könyvklub máskor alul középen lévő emblémáját kissé balra tolták, hogy épp egy kimonó hátára kerüljön, mintha mintája lenne. Azonban ezen poszthoz anyaggyűjtés közben vettem észre valamit ami nem tetszik. Kiderült hogy ezt a borítót külföldi, korábbi, 1993-as kiadásoknál is használták, éspedig azért mert tervezője bizonyos Bill Gregory illusztrátor. Ugyanakkor a magyar kiadásból ez az információ valahogy kimaradt, csak egy magyar név szerepel, mint a borító szerkesztője...
Utóirat, magyar vonatkozása Jokohamának és Japánnak, egy érdekes összefoglaló cikk a Monarchia és Japán kapcsolatfelvételeiről.
Clawell sorozatom befejező része, a Fehérembert megalázzák Ázsiában történetek - Patkánykirály és Forgószél, 30 nap múlva, ugyanitt.
Utolsó kommentek